Vampire Diaries novella (Stef és saját szereplős)

A hold talán szégyenében bujdosott s ezért vonta maga elé szürke palástját, a felhőket. Szégyellette volna, hogy az éjszaka vadjai közé tartozom? Az erdő minden egyes lélegzetvételét hallottam, ahogy ott álltam a sötétben, míg a földből pára tört föl a légbe – akár a rengeteg alvó sóhajai… Éheztem, de nem mozdultam. Hagytam, hogy a felemésztő vágy, ami egyben vezeklés emberi múltamért végigmarja, bensőmet. Egyenesen elfogyasszon úgy, ahogyan megérdemlem. A vér lüktetése, a szív pulzáló verdesése, amint a számomra nélkülözhetetlen nedű áramlik az erekben… Kiolthatatlan vérengzés az emberi öntudat összeférhetetlensége az akarattal. Megállíthatatlan ösztönző kérlelés a fejben és elfojtva önmagamat, azt, aki régen voltam… emberként.
A hold már magasan járt és még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Barna fürtjei hol rövidebbek helyenként hosszabbak voltak és a rövid tincsek a szeménél mindig belehullottak az arcába. Sokszor pótcselekvés céljából odanyúlt, hogy kisimítsa, de egy alkalommal egyszerre nyúltunk a rakoncátlan hajszálért és összeértek az ujjaink. Megrebbent a szemhéja és pirulva elfordította az arcát. Jómagam is elkaptam a kezemet és csalódottan a pad széléhez lapultam. Miss. Madwick kisasszony finom úri hölgy volt és most először „beszéltem” vele, de gyakorta leskelődtem utána az ablakból, amikor arra lovagolt pej hátasán. Szégyenlős leányzó volt, de ismert társaságban nagyon szórakozató. Közvetlen, bájos és kedves bár faragatlan humoráért sokszor megszólták, de szabadszellemű lányként nem érdekelte a róla alkotott kritikák és szemléletek. Egy hentes édesapa és egy eladó anyuka mellett volt ideje magára, de nem igazán foglalkozott saját maga szépítésére. Nem érdekelték az effajta kellékek. Nem mintha szépségén akár egy kis csorba is akadt volna… A szeme tejcsokoládé színű volt, míg szög egyenes haja egy árnyalatnyival barnább.
Zsebkendőjét illedelmesen maga elé emelte majd bal kezével felfogta a szoknyáját, felállt a padról - amin eddig ücsörögtünk – s kerti sétára invitált. Alig bírtam leplezni meglepettségemet, de természetesen elfogadtam.
- Mr. Salvatore megtenné, hogy elkísér?- puha, kecses kezét az enyémért nyújtotta s én fiatal, ütődött kamaszként követtem. Meggondolatlanul pattantam kéretlen vágyaira szemtelenül vizslattam gyönyörűségét bár úgy tűnt, hogy ő ezt nem bánja.
- Természetesen Miss. Madwick – megfogtam kicsiny kezet ő pedig összekulcsolta az ujjainkat.
- Hívjon, kérem csak Nettynek. - barna szemei érdeklődve csillogtak, ahogy figyelmesen végimért. Soha nem mutattam nő iránt érdeklődést, mostanáig. Ez a hölgy úgy varázsolt el, hogy észre sem vettem és úgy tekert az ujjai köré mintha szakmabeli volna férfiakat elszédíteni… nem mintha ilyesmit feltételeznék róla.
- Igen, kisasszony – bólintottam, de nem tartottam be.
- Látom, nehezére esik a közvetlenebb megszólítás – kacagott majd kibontakozott a kézfogásból és beszaladt a fák közé. Nevetgélve követtem a sűrűbe kábult boldogsággal a gyomromban. Az ismeretlen lepkék a hasamban izgatottan verdestek, ahogy Nettyt keresgéltem. Végül megláttam a szoknyája fehér szegélyét egy fa mögött, de háttal állt nekem. A háta mögé lopakodtam majd a karjaimat a derekára fontam. Megugrott a karomban és felém fordult. Ziláltan lélegzett és akarva-akaratlan átvettem a lihegését. Elcsábított. Szemeiben megolvadt a csokoládé és most fényesen csillogott az esti homályban, ahogy a kerekded hold a fák fölé kúszott bevilágítva esti találkánk helyszínét.
- Stefan…- suttogta. – Ha tudnám, hogy maga is úgy érez, ahogyan én…- lesütötte a szemét így most sűrű szempillái eltakarták a szempárját.
- Ön... Ön hogy érez? – akár egy bizonytalan gyermek, aki nem mer hinni a valóságban, a szavak tényleges valóját, pedig az ott van az orra előtt.
- Úgy hiszem…- nyelt egyet. – hogy erős érzelmet –pihegett. A keble folytonosan emelkedett fel s le gyorsan, mintha a futásunk még mindig tartana. Ajka észrevétlenül közeledett az enyémekhez. Én viszont meg sem bírtam mozdulni. Mintha ez a gyöngéd teremtés érettebb lenne, mint hittem. Olyasmire vágyott, amit nem adhattam meg neki. Éreztem, hogy az ajkaim reszketnek, de karjaim önkéntelenül cselekednek. Mindkét tenyeremet a fának támasztottam - Netty feje mellé, de nem hajoltam közelebb. Az túltolakodó, magatartásnak bizonyult volna. Netty megnyugtatóan suttogott és ujjait az ajkamra simította, hogy csillapítsa a remegést. – Stefan nem akarok olyasmit rád erőltetni, amit nem szeretnél – csalódottnak látszott, de vallomása heves vággyal söpört végig rajtam.
- Meg… Megcsókolhatom?- akadoztam.
- Bárcsak megtenné – huncutul elmosolyodott és kínálkozó ajkait közel dugta ezzel is ösztönözve rá.
Óvatosan hajoltam közelebb a lányhoz még mindig remegve, de egy fokkal határozottabban. Vággyal terhesen szakképzetlen számat alsó ajkára csúsztattam, de csak a fejemet hajtottam közelebb a testem mozdulatlan maradt de Netty karjaival magához húzott oly lágyan mintha én lennék oly törékeny, mint ő. Egy sebzett, átázott szárnyú pillangó kinek lejött a szárnyáról a por ezzel megfosztva a szárnyalástól. Nem akartam megfogni csak… megérinteni. Nem akartam bezárni… csak érezni. Vászonkabátomon átfújt a páradús esti szellő belekapva a zsebeimbe szárítva az izzadtságot felhevült testemről. A lány gyengéd volt mintha tudta volna mennyire félek. Mintha kezdő lennék az ilyesmiben, pedig... az voltam. Kiskamasz a nagyvilágban, aki a bátyjától vett nőleckéket. Netty simogatni kezdte a tarkómat és rögtön elgyengültem. Ez az jelenti, hogy tartozom valakihez? Aki szeret és nem hagy el? Őszintén szólva nem ismertem Nettyt de reméltem, hogy oly értékes és gyönyörű, mint amilyen kívülről.

Sziasztok!
Új külső, új dolgok, egyszóval teljes átalakulás veszi kezdetét.
Mostantól nem csak az írásaimmal találkozhattok itt, hanem a kézműves tevékenykedéseim eredményeivel is. Ami még ennél is jobb, hogy a kreatívos cuccokat, meg is lehet vásárolni tőlem! Továbbá könyvajánlókat is felrakok mivel annyit olvasok, mint a nyűg.
Na, akkor vágjunk bele!
Betty

Azúrkék szemű srác (2.fejezet)

Sziasztok! Tolvajtempóban haladok az Azúrkék szemű sráccal, így íme a második fejezet.

2. fejezet: Egy másik élet

Ahogy megfogta a kezem, pörögni kezdtem velem a világ. A hányinger kerülgetett, de tartottam magam és reménykedtem, hogy Polly teljesen épeszű. Bár, amit mondott nem erről árulkodott.

Örvényszerű légtérbe kerültünk s azt éreztem, hogy a karjaim a testemhez paszirozódnak. Majd a pillanat leforgása múltán, megérkeztünk. Még nem tudtam, hogy hol van az az itt, de az már bebizonyosodott, hogy Polly nem vert át. Megszállott tekintettel lesett felém és elismerő reakciómra várt, de én nem mondtam semmit. Ámulatba ejtett a táj szépsége: dércsípte éjszaka volt s egy ormótlan nagy kastély előtt álltunk.

- Ugye tudod, hogy az embereknek több életük is van? – kérdezte kacéran, bízva abban, hogy most okosabbnak tűnhet nálam.
- Igen – mondtam halkan, le nem véve a tekintetemet a kastély vízköpőinek groteszk alakjáról. - Mi ez a hely?
- Szóval, - csücsörített tökéletes ajkaival – ez a te egyik életed – mutatott körbe.
- Hogy mi? Valami bárói családban éltem?
- Úgy is mondhatjuk – kacagott fel. – Az apád az egyik leggazdagabb főnemes az országban és mellesleg grófi címet visel. Ebben az életedben Sarah Van Mcmarque –nek hívnak – informált.
- Egyáltalán hol vagyunk most?
- Franciaország, körülbelül a 13. század tájékán.
- 13. század?
- Jaj, lépj már túl rajta! – legyintett, mintha ez semmiség volna. – Sokkal sorsszerűbb, hogy az a fiú, akivel a bálon megismerkedtél – megállt, hogy hatásszünetet tarthasson – számos életed mindegyikében jelen volt. Itt Adameusnak hívják – vigyorgott csibészesen.
- Adam – ízlelgettem és összeszorult a gyomrom, ha felidéztem az arcát. – Honnan tudsz te ennyi mindent?
- Drágám, te is ennyi mindent tudtál csak kicsit eltévedtél – fogalmazott burkoltan. – Megbíztak a figyeléseddel, amíg jónak nem látom, hogy újra belépj a Rendbe.
- Miért? Mi történt velem? Mi ez a Rend?- annyi információt zúdított rám, hogy egyszerre túl soknak tűnt. Töménynek és felfoghatatlannak egy ilyen hétköznapi lánynak, aki örül, ha túléli, az iskolanapokat, nemhogy szektaklubba járjon Vasárnaponként.

- Nyugi – csitított. – lesz időd a kérdésekre, de a Tanács szerint idővel visszatérnek az emlékeid. – Tanács. Egy újabb rejtély.
- Nem lehetne, hogy egy mondatodba ne sűríts nyolc információt? – jajgattam.
- Lehetne, de akkor meg az lenne a baj, hogy lassú vagyok. – türelmetlenül, órátlan csuklójára lesett. – Jaj, már ennyi az idő?! Mennem kell! – hosszú, kék selyemruhájában elindult a fekete macskaköves utcán, otthagyva a kastély előtt.
- Hova mész? – kiáltottam utána jajveszékelve. - Nem hagyhatsz itt! Konkrétan nem mondtál semmit. – utána rohantam, felfogva a szoknyám alját, hogy könnyebben utána siethessek.
Unottan hátranézett. Búzavirágszínű szemeiben nemtörődömség tükröződött.

- Alapvető információk: Sarahnak hívnak. Cselédek és szolgálók vesznek körül, ezért nem magadnak kell kimosnod a büdös zoknikat, azaz harisnyákat. Próbáld visszafogni a fiús viselkedésedet. Ebben a korban nincs nadrághordás a nők részéről. – azzal hátat fordított, hogy ellibbenhessen. Utánakaptam.
- Kösz a töriórát Polly, de nem korbemutatást kértem – mosolyogtam negédesen. – Mi a fene az a Rend? Ki vagyok én? Párhuzamos világok és időutazás? Adam és rokonlelkek? Mi ez az egész és miért pont én? Ezt még egy élénkfantáziájú plüssmedve se venné be! – fakadtam ki. Csilingelően felnevetett.

- Már hiányoztál! Nehéz volt a színlelés. – barátságosan a vállamra tette a kezét. – Suse, most nem mondhatok többet. Jelentenem kell a Rendnek a visszatérésed. Addig élvezd, ezt az életed. Apropó, vigyázz a még nem látott szeretőiddel! Ebben az időben tilos volt a házasságon kívüli sex, ezért a fiatal kisasszonyok gyakran hágták át a szabályokat. Majd jelenkezem és igyekszem válaszolni a kérdéseidre. – kecsesen pukedlizett – Kisasszony – azzal vigyorogva köddé vált. Mielőtt újabb kérdéseket zúdíthattam volna rá, füstté lett, de ezzel csak újabb kérdéseket vetett fel bennem.

Szitkozódva indultam vissza a kastélyhoz, átkozva a hiszékenységemet. Mégha ez a hely valós is, Polly biztos összekevert valakivel. Elvesztettem volna az emlékeimet és ezért hiszem, hogy egy társadalmi ranglétrán alulmaradt, 17 éves, barna hajú, stréber vagyok?
Bizonyára.

Túl nehéz volt ezeket a dolgokat feldolgozni főleg, úgy, hogy magyarán semmit nem tudok róluk. Úgy éreztem sokkal könnyebben el tudnám hinni és viselni ezeket, hogyha Adam tényleg itt lenne velem. Hogy feleljek meg egy grófi családnak mikor azt sem tudom, hogy valójában ki vagyok?
Ekkor csapott csak arcon, amit Polly mondott közvetlenül az indulása előtt 5mpel. Volt szeretők? Hisz én még nem is csókolóztam! Az idegesítő gombóc újra ott volt a hasamban, akármikor halálra idegeskedtem magam valamin. Hogy volt képes Polly pont ebbe az életembe hozni, ahol egy becstelen leányzó voltam? Vajon milyen más egyéb elfoglaltságom lehet ezen kívül? Azt hiszem jobb nem gondolni erre.

Suse, ezt most túl kell élned és eljátszanod, hogy teljesen ugyanolyan vagy, mint Sarah Van Mcmarque, addig amíg Polly vissza nem tér. Aztán fantasztikus manipulációs képességeiddel ráveszed, hogy vigyen haza és felejtse el, hogy valaha is ismert téged. Igen, ez lesz a megoldás. Tennem kell valamit, de ez csak akkor lehetséges, ha, egyáltalán visszajön. Megígérte.
Remegve az oroszlánfej kopogtatóhoz nyúltam.

Az azúrkék szemű srác1.fejezet

Sziasztok!
Rendkívüli pillanat fogott el: Írtam egy új történetet azaz egy ősrégi történetemet dolgoztam át, szóval most már kicsit sem hasonlít a régire.

Az azúrkék szemű srác. 1.fejezet

A Sarokban ülős lány

A bál. Hát igen az én koromban a bál szónak különleges jelentése van. Legalábbis az én korombelieknek a bál szó hallantán megremeg a térde és őrült sikongatások közepette rohannak megbeszélni a hírt az épp aktuális barátnőjükkel.

Csakhogy én nemhogy nem sikongattam, de még a térdem sem remegett meg.
De attól annál inkább féltem, hogy a bál után milyen kigúnyolásra számíthatok Polly Riverstől – a suli nő bálványa – amiért nem volt kísérőm a bálra.

Istenem mit tehetnék, ha nem vet rám szemet senki? Vagy engem nem érdekelnek ezek a fiúk, akik más női egyed számára a világot jelentik a bájos mosolyukkal?
Anyám szerint a bál szükséges a felnőtté váláshoz. Szerintem pedig a bálra fecsérelt időt sokkalt hasznosabban is el lehet tölteni például: olvasással.
Nyugi nem vagyok, stréber egyszerűen csak jóval izgalmasabbnak tartom más valaki életét a sajátomnál.

Szóval itt álltam a bál egyik eldugott sarkában és próbáltam észrevétlen maradni. Nem mintha szükségem lett volna a roppant kifinomult kémes rejtőzködő mozdulatom bármelyikére is! Ugyanis ahogy elnéztem a bálozókat egy lélek sem volt, aki akár egy pillantásra is méltatott volna. Nem mintha vágytam volna egy semmiségekről fecsegő lényre is, aki fölvilágosít a Mohytó jelentős alkoholszázalékáról.

A táskámba nyúltam és előhalásztam belőle az egyik kedvenc regényemet: Erich Maria Remarque – A három bajtárs.

A könyv arról szól, hogy… - ebben a pillanatban valaki eltakarta a világítást a testével. Fölém magasodott teljes életnagyságában. Lassan rávettem magam arra, hogy megszemléljem magamnak az idegent, aki megzavart az olvasásban.

Az idegen, minden kétséget kizárólag egy Calvin Klein modell lehetett valaha –vagy még most is az. A haja sötétbarna színben pompázott és a diszkólámpa, fényes csillogást gyakorolt a hajára. És a szemei… kéken ragyogtak miközben engem fürkészett.

- Szia. Nem jössz táncolni? Vagy inkább a három bajtárssal maradsz? – csibészesen elmosolyodott és a válaszomra várt. Ezzel csak az volt a baj, hogy képtelen voltam megszólalni.

- Ö hm… - nyögdécseltem – Azt hiszem, maradok a könyvemnél. – Ne nézzetek így rám örültem, hogy ennyit is sikerült ki passzírozni magamból nemhogy társalogni kezdek egy félistennel?!

- Csak nem izgalmasabb kalandokat tartogat számodra ez a három hapsi? – szélesen elmosolyodott közben kezeit a zsebébe süllyesztette. Barna üstöke közül egy tincs a szemébe hullott – ebben a pillanatban olyan késztetés tört rám, hogy muszáj megérintenem a haját, hogy visszaigazíthassam a tincset a helyére de… nem tehettem – amit aztán ő játékosan visszafújt a helyére.

- Azt még nem tudom. – jaj de béna válasz, hogy mondhattam ilyet ráadásul mit hihet rólam? - Ez már tényleg szánalmas.

- Áh, szerintem igen – összevontam a szemöldököm, ugyanis azt hittem, hogy feladja, és továbbáll, majd elkönyveli magában, hogy ilyenekkel többször nem kezd. Ehelyett leült mellém a sarokba. A lábait maga alá húzta és rátámasztotta az állát. – Olvastam a regényt és nekem az egyik kedvencem. Ja és mielőtt kérdezed, nem mindenkinél ezzel próbálkozok – akaratlanul is elmosolyodtam, mert tényleg ez a gondolat ötlött föl bennem. - Megnézhetem? – a könyv felé bökött én válasz nélkül átnyújtottam neki a regényt.

A lapokkal finoman bánt, aminek örültem, ugyanis a könyveimre vagyok a leginkább allergiás. Azután kikereste a kedvenc idézetét és önfeledten regélt a könyv olvasása közben átélt érzéseiről.

Sokáig tartott, míg végül megtört nálam a jég és felszabadultabban tudtam vele beszélgetni. Nem csak a regényt tárgyaltuk, ki hanem kitértük más egyéb dolgokra is. Abban is melyikünk mit gondol a témáról.

Miközben mi a könyvről csevegtünk többen kifulladva álltak a bárnál hűsítőért esedezve. Eltöprengtem rajta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy megtalált ez a rokonlelkű srác.

- Igen, egyetértek. Az is tetszik Remarque könyveiben, hogy nagyon finoman bánik a szavakkal, mintha azok értékes ékszerek volnának. Viszont nem egy tájleíró, az biztos és mégis miközben olvastam a romantikus részeket nagyon kifejező volt főleg, mikor azt mondja: Egymáshoz simultunk, mint két szerelmes…– a szemem felragyoghatott, de amint eljutott a tudatomig, hogy mekkora titkot kotyogtam el gyorsan lesütöttem a szememet mielőtt egy gúnyos pillantásba ütköznék. De nem szólt semmit, ami rám nézve sértő lenne. Épp ellenkezőleg olyat mondott, amitől legszívesebben a karjai közé omlottam volna.

- Arra vágysz, hogy valaki átöleljen? – finoman felhúzta a szemöldökét és édesen elmosolyodott.

- Hát a regényben ők bizonyára erre vágytak… - mondtam elhaló hangon, mert ez nekem úgy jött le, mintha ő akarna átölelni… de bizonyára megint én értem félre.

- De én arra vagyok kíváncsi, hogy te azt szeretnéd-e? – az az édes mosoly a szája sarkában, és ahogy rám nézett azokkal az azúrkék szemeivel…
Akaratlanul is közelebb csúsztam hozzá, ami egyet jelentett helyeslő válaszommal. Hogy voltam képes így kitárulkozni? Teljesen kivetkőztem magamból. Majdnem két teljes percig meredtünk egymásra, míg én azt éreztem, hogy idegen érzés söpör át rajtam.
- Mennem kell! – felpattant, megszakítva a szemkontaktust majd eltűnt a bálozók hangyaszerű forgatagában. S én megint egyedül éreztem magam.

Elment.
Azaz sokkal lényegre törőbb az a szó, hogy elrohant. Ez most vagy összefügg azzal, hogy borzasztó társaság vagyok, vagy egyszerűen megunta a várakozást, míg én kitaláltam mit is akarok tenni. Nem olyan fiúnak tűnt, aki csak azért megy oda egy lányhoz, hogy meglegyen az esti numerája, de nem tudok túl sok következtetést levonni az előbbi viselkedéséből csak azt, hogy megunta a beszélgetést, vagy tudjam is én! Haragos voltam, de, hogy tulajdonképpen kire is voltam dühös, arra már nem emlékszem. Leginkább magamra, hogy elszalasztottam a lehetőséget olyasvalakinél, akit egy kicsit is érdekeltem.

Dacolva a haragommal, felkaptam a táskámat és próbáltam utat törni magamnak a bálozók közt, de elég nehéznek bizonyult. Mintha körém csavarodott volna a világ. És még ez az óriási habos ruha, amit anya erőltetett rám, szintén akadályoz a menekülésben! Mikor végre kiszabadultam a sűrűjéből egyenesen a wc-be igyekeztem, hogy kiadhassam magamból a fölösleges vízmennyiséget: könny formájában.

Szétnéztem a helységben, de senki nem volt ott. Lekuporodtam a radiátor mellé és csendesen sírni kezdtem. Kisvártatva nyílt az ajtó, de nem párosult mellé cipőkoppanás. Egy pillanatra megrémültem, de ahogy meghallottam egy kellemes női hangot közvetlenül mellettem a gyomromban feszülő gombóc kiengedett.
Polly volt az. Jaj, ne!

- Miért itatod az egereket hugi? – kérdezte bájosan.
- Miért érdekel? Általában az is nagy szó, ha levegőnek nézel – mosolyodtam el fanyarul, utalva a múltunkra. Csúnyám gyűrögettem a bálozó ruhámat, abban bízva, hogyha elszakítom a puha anyagot, mint rossz óment a bál is eltűnik, az emlékeimmel együtt. Nehéz lenne elfelejteni azt a szempárt. – Nyomás Polly! Menj és mondd el mindenkinek, hogy a balfék Susannah újra pofára esett – mutattam az ajtó felé keserűen.

Elvigyorodott s már-már biztos voltam benne, hogy indulásra bírtam, de helyette leült mellém a hideg kőre és a fejét a vállamra hajtotta. Aranyhajfürtjei finoman omlottak szét a mellkasomon. Úgy éreztem, mintha egy tükörvilágba csöppentem volna, ahol Polly jófej és kedves mellesleg más is érdekli magán kívül.
- Oké – hárítottam. – Majdnem bevettem! – nevettem fel. – Most már jól át is vertél, de akkor remélem a szokásos Áprilisi csínyt ezzel megúsztam. - Ő mintha meg sem hallotta volna, tovább beszélt és a fejét még mindig a vállamon tartotta.
- Lenne egy ajánlatom. Mi lenne, ha előröl, kezdhetnéd az estéd? Ha esetleg nem is ebben a korban kéne élned? Ha megszerezhetnéd, a srác szívét s ő nem rohanna el, lélekszakadva, mert megijedt az érzéseitől? – Nem bírtam felfogni miről beszél, s csakhogy megnyugtassam magam, elmeháborodott mondatait az alkohol számlájára írtam. Felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Szeme élénken és határozottan csillogott. – Gyerünk Suse! – unszolt. – Higgy nekem! Soha nem hazudtam neked csak kicsesztem veled, de egy példát sem tudsz felhozni, amikor nem mondtam volna igazat – győzködött.
- Te részeg vagy! – csattantam fel és elindultam az ajtó irányába, de a szoknyám szegélye beleakadt a radiátor szélébe. A selyem jajgatva hasadt szét. Láttam, hogy szalad le a szál s majdnem elbőgtem magam.
- Nem – pattant fel Polly a földről. – Én segíthetek. – felém nyújtotta puha kezét. Nem tudtam, hogy azért nyújtja-e, hogy bízzak benne, vagy ez már a beleegyezésem jele lenne? Ennél rosszabb már nem lehet! Remegve mozdultam felé. Bilincsként zárult rá keze a kezemre.

Egy új történet( írás alatt)

Elkezdtem egy új történetet, de mielőtt felraknám az első fejezetet, kíváncsi lennék a véleményetekre. Íme:

Átlagos napnak indult, átlagos tevékenységekkel, úgymint fáradságos felkelés, szendvicskészítés majd fogmosás, buszhoz rohanással fűszerezve és a buszon való zötykölődéssel. Megszokott fejtágítás a suliban, aztán hazazötykölődés a buszon. De az a buszút mindent megváltoztatott. Elhelyezkedtem egy egyszemélyes ülésen, előhalásztam a mobilomat és csatlakoztattam a fülhallgatót. Megkerestem a számot, ami leginkább illett a hangulatomhoz: andalgó, az életen siránkozós, így Ben Harper – Amen Omen című számát épp megfelelőnek éreztem. Holtfáradtan támasztottam neki a homlokomat a koszos ablaküvegnek és kifelé bámultam a semmibe. A gondolataim teljesen máshol jártak, mint mindig, ezért sem meglepő, hogy anya mindig azt mondja, álomvilágban élek. A házak, megannyi két lábon járó emberrel elmosódtak a szemem előtt. Egy pillanatra lehunytam a szememet, a szám megnyugtató dallamára koncentrálva. Pislogtam egy nagyot és akkor hirtelen megláttam valakit az ablaküvegben. Egy fiút. Magam mögé lestem, hogy láthassam az arcát, de nem állt ott senki. Visszanéztem az ablaküvegre és a tükörbeli srác édesen elmosolyodott majd a busz korlátjának támaszkodott.
- Hé, srácok! Láttátok ma Mr. Holdingot, tudjátok a biosztanárt? Már vagy két hete nem jött suliba. – mondta.
- Biztos elvitték az úfók. Tudod, hogy mindig is bogaras volt az ipse – kacagott a mellette ülő szőke hajú barátja. Erre ő is elnevette magát a többiekkel egyetemben és nem foglalkoztak a tovább a témával. Lassan szemügyre vettem a környezetét és felfedeztem, hogy ő egy teljesen másik buszon ül. Mi van? Hogy lehet ez? Újra hátranéztem, de egy kopaszodó bácsin kívül nem ült mögöttem senki. Dacolva a tudattal, hogy megőrültem megdörzsöltem a szemem egyszer majd még egyszer, de a barnahajú srác mosolygó képe nem tűnt el, sőt egyre élesebbé váltak arcának rajzolatai. Óvatosan közelítettem a mutatóujjamat az üveghez majd egyszer csak az ujjam hegye eltűnt benne. Villámgyorsan visszahúztam majd rémülten meredtem az éppen leszálló fiúkra. Gyorsan a busz leszállásjelzőéhez siettem, bízva abban, hogy követhetem őket. Egy ideig még láttam őket a busz ablakainak megcsillanó felületén, majd a busz kigurult és eltűntek. Vajon mi lehet ez? Valami furcsa álom vagy képzelgés? Mi történik veled Persephoné? Hátborzongató gondolatokkal blattyoktam hazafelé, folyamatosan törve az agyamat a dolgon, de nem tudtam rájönni mi idézhette ezt elő. Hirtelen egy ablaküvegre siklott a tekintetem és újra megláttam őket, ahogy egymást ugratva sétálnak el egy éjjel-nappali büfé előtt. Annyira elmerültem a környékük tanulmányozásában, hogy majdnem fellöktem egy másik fiút, aki nem Tükörországban él, hanem a cudar valóságban.
- Jaj! Úgy sajnálom – szabadkoztam, mikor telibe ütköztem a mellkasának.
- Semmi baj! – kihallottam a hangjából a vigyorgást, így felmerten lesni szégyenemben, hogy megbizonyosodjak róla tényleg nem égtem le annyira, mint, ahogy azt a helyzet megkívánná.

Ismeretlen vágy, ismerős éhség(1.fejezet)

1 fejezet Ragaszkodás

Betty

- Ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.
- Damon – lehelte lágy, éhes hangján. – Általában nem játszom az étellel, de most kedvem van hozzá – gonosz kacajt hallatott, de nem rémültem meg.
- Ezt felettébb örömmel hallom – mosolyodtam el negédesen. – Ez azt jelenti, hogy tovább fogok élni? - kérdeztem immár tiszta hangon. A félelem elszivárgott belőlem és már csak őt láttam. Világító kékesszürke szempárját, kócos barna tincseit fantasztikus felsőtestét, ami még a póló alól is kidomborodott.
- Nem vagy megrémülve – húzta össze értetlenkedve a szemöldökét.
- Miért kéne félnem? Egész életemben arra vágytam, hogy megismerhesselek és örömmel tölt el a tudat, hogy adhatok a véremből.
- Mi van? Megfoglak, ölni! Félned kellene! Fuss! - kiáltotta dühösen. – Had kapjalak el – megnyalta a szája szélét és kivillantotta a szemfogait mintegy rémisztő bizonyítékot az igazáról. Elmosolyosodtam mennyire szánalmas.
- Nem tudsz megrémiszteni – jelentettem ki egyszerűen.
- Miért? – villámgyorsan ott termett előttem és kínálkozó nyakamat oldalra billenttette mintha enni készülne belőle.
- Csak próbáld meg Damon – jólesett kiejteni a nevét. Olyan régen vágytam már rá, hogy „élőben” is láthassam. Nem akartam többé a róla szóló történeteket hallgatni Katherine szájából. A valódi Damon még jobban elvarázsolt.
- Nem értelek – fűzte tovább a szót. – Meg akarsz halni?
Elnevettem magam ekkora képtelenség hallatán. Már régen halott voltam…
- Ha továbbra is cseverészni szeretnél, elmegyek. Azt hittem egy jókora lakomát csapsz majd – lefejtettem a nyakamról a kezét közelebb húzódtam hozzá egészen a nyakához préseltem az arcomat és végighúztam az ajkamat a nyakán. Csodálkozva felnyögött.
- Mit csinálsz? - kérdezte majd az állam alá nyúlt és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Kékesszürke olyan szürke akár a borongós felhő, de olyan kék, mint a tenger háborgó kiismerhetetlen mélysége.– Mi a szándékod? – jéghideg szempárját belemélyesztette az enyémbe és erősen koncentrált, hogy szólásra bírjon remek képességével, de nem jött be. –Verbéna van rajtad?
- Nem.
- Hazudsz! –azzal idegesen eltaszított, de én utána kaptam ugyanolyan gyorsasággal és magamhoz rántottam.
- Csak még egy kicsit – nyögtem és hozzábújtam a mellkasához.
- Ki vagy te? - megfogta a két vállamat és szembefordított magával – Honnan tudod, ki vagyok?
- Titok –suttogtam és mutatóujjamat az ajkára helyeztem, hogy csöndre bírjam.
- Elég! – csattan fel türelmetlenül majd sóvárgó vággyal terhesen nyakamba próbálta mélyeszteni szomjas szemfogait, hogy véget vessen a körtáncnak, de mielőtt csillapíthatta volna életet adó véremmel táplálékhiányát, erősen megfogtam az állkapcsát és visszaszorítottam.
- Az idő lejárt kedvesem – húztam föl csintalanul a szemöldökömet. Azzal otthagytam kétkedve válaszok nélkül. Még láttam, ahogy értetlenkedve az állához nyúl és gondolkodóba merül. Eleredtem a fák közt akár egy vámpír...

Ez volt az első fejezet. Remélem tetszett és várjátok a következő részét.Garantálom, hogy fordulatban nem lesz hiány!