Egy új történet( írás alatt)

Elkezdtem egy új történetet, de mielőtt felraknám az első fejezetet, kíváncsi lennék a véleményetekre. Íme:

Átlagos napnak indult, átlagos tevékenységekkel, úgymint fáradságos felkelés, szendvicskészítés majd fogmosás, buszhoz rohanással fűszerezve és a buszon való zötykölődéssel. Megszokott fejtágítás a suliban, aztán hazazötykölődés a buszon. De az a buszút mindent megváltoztatott. Elhelyezkedtem egy egyszemélyes ülésen, előhalásztam a mobilomat és csatlakoztattam a fülhallgatót. Megkerestem a számot, ami leginkább illett a hangulatomhoz: andalgó, az életen siránkozós, így Ben Harper – Amen Omen című számát épp megfelelőnek éreztem. Holtfáradtan támasztottam neki a homlokomat a koszos ablaküvegnek és kifelé bámultam a semmibe. A gondolataim teljesen máshol jártak, mint mindig, ezért sem meglepő, hogy anya mindig azt mondja, álomvilágban élek. A házak, megannyi két lábon járó emberrel elmosódtak a szemem előtt. Egy pillanatra lehunytam a szememet, a szám megnyugtató dallamára koncentrálva. Pislogtam egy nagyot és akkor hirtelen megláttam valakit az ablaküvegben. Egy fiút. Magam mögé lestem, hogy láthassam az arcát, de nem állt ott senki. Visszanéztem az ablaküvegre és a tükörbeli srác édesen elmosolyodott majd a busz korlátjának támaszkodott.
- Hé, srácok! Láttátok ma Mr. Holdingot, tudjátok a biosztanárt? Már vagy két hete nem jött suliba. – mondta.
- Biztos elvitték az úfók. Tudod, hogy mindig is bogaras volt az ipse – kacagott a mellette ülő szőke hajú barátja. Erre ő is elnevette magát a többiekkel egyetemben és nem foglalkoztak a tovább a témával. Lassan szemügyre vettem a környezetét és felfedeztem, hogy ő egy teljesen másik buszon ül. Mi van? Hogy lehet ez? Újra hátranéztem, de egy kopaszodó bácsin kívül nem ült mögöttem senki. Dacolva a tudattal, hogy megőrültem megdörzsöltem a szemem egyszer majd még egyszer, de a barnahajú srác mosolygó képe nem tűnt el, sőt egyre élesebbé váltak arcának rajzolatai. Óvatosan közelítettem a mutatóujjamat az üveghez majd egyszer csak az ujjam hegye eltűnt benne. Villámgyorsan visszahúztam majd rémülten meredtem az éppen leszálló fiúkra. Gyorsan a busz leszállásjelzőéhez siettem, bízva abban, hogy követhetem őket. Egy ideig még láttam őket a busz ablakainak megcsillanó felületén, majd a busz kigurult és eltűntek. Vajon mi lehet ez? Valami furcsa álom vagy képzelgés? Mi történik veled Persephoné? Hátborzongató gondolatokkal blattyoktam hazafelé, folyamatosan törve az agyamat a dolgon, de nem tudtam rájönni mi idézhette ezt elő. Hirtelen egy ablaküvegre siklott a tekintetem és újra megláttam őket, ahogy egymást ugratva sétálnak el egy éjjel-nappali büfé előtt. Annyira elmerültem a környékük tanulmányozásában, hogy majdnem fellöktem egy másik fiút, aki nem Tükörországban él, hanem a cudar valóságban.
- Jaj! Úgy sajnálom – szabadkoztam, mikor telibe ütköztem a mellkasának.
- Semmi baj! – kihallottam a hangjából a vigyorgást, így felmerten lesni szégyenemben, hogy megbizonyosodjak róla tényleg nem égtem le annyira, mint, ahogy azt a helyzet megkívánná.