Az azúrkék szemű srác1.fejezet

Sziasztok!
Rendkívüli pillanat fogott el: Írtam egy új történetet azaz egy ősrégi történetemet dolgoztam át, szóval most már kicsit sem hasonlít a régire.

Az azúrkék szemű srác. 1.fejezet

A Sarokban ülős lány

A bál. Hát igen az én koromban a bál szónak különleges jelentése van. Legalábbis az én korombelieknek a bál szó hallantán megremeg a térde és őrült sikongatások közepette rohannak megbeszélni a hírt az épp aktuális barátnőjükkel.

Csakhogy én nemhogy nem sikongattam, de még a térdem sem remegett meg.
De attól annál inkább féltem, hogy a bál után milyen kigúnyolásra számíthatok Polly Riverstől – a suli nő bálványa – amiért nem volt kísérőm a bálra.

Istenem mit tehetnék, ha nem vet rám szemet senki? Vagy engem nem érdekelnek ezek a fiúk, akik más női egyed számára a világot jelentik a bájos mosolyukkal?
Anyám szerint a bál szükséges a felnőtté váláshoz. Szerintem pedig a bálra fecsérelt időt sokkalt hasznosabban is el lehet tölteni például: olvasással.
Nyugi nem vagyok, stréber egyszerűen csak jóval izgalmasabbnak tartom más valaki életét a sajátomnál.

Szóval itt álltam a bál egyik eldugott sarkában és próbáltam észrevétlen maradni. Nem mintha szükségem lett volna a roppant kifinomult kémes rejtőzködő mozdulatom bármelyikére is! Ugyanis ahogy elnéztem a bálozókat egy lélek sem volt, aki akár egy pillantásra is méltatott volna. Nem mintha vágytam volna egy semmiségekről fecsegő lényre is, aki fölvilágosít a Mohytó jelentős alkoholszázalékáról.

A táskámba nyúltam és előhalásztam belőle az egyik kedvenc regényemet: Erich Maria Remarque – A három bajtárs.

A könyv arról szól, hogy… - ebben a pillanatban valaki eltakarta a világítást a testével. Fölém magasodott teljes életnagyságában. Lassan rávettem magam arra, hogy megszemléljem magamnak az idegent, aki megzavart az olvasásban.

Az idegen, minden kétséget kizárólag egy Calvin Klein modell lehetett valaha –vagy még most is az. A haja sötétbarna színben pompázott és a diszkólámpa, fényes csillogást gyakorolt a hajára. És a szemei… kéken ragyogtak miközben engem fürkészett.

- Szia. Nem jössz táncolni? Vagy inkább a három bajtárssal maradsz? – csibészesen elmosolyodott és a válaszomra várt. Ezzel csak az volt a baj, hogy képtelen voltam megszólalni.

- Ö hm… - nyögdécseltem – Azt hiszem, maradok a könyvemnél. – Ne nézzetek így rám örültem, hogy ennyit is sikerült ki passzírozni magamból nemhogy társalogni kezdek egy félistennel?!

- Csak nem izgalmasabb kalandokat tartogat számodra ez a három hapsi? – szélesen elmosolyodott közben kezeit a zsebébe süllyesztette. Barna üstöke közül egy tincs a szemébe hullott – ebben a pillanatban olyan késztetés tört rám, hogy muszáj megérintenem a haját, hogy visszaigazíthassam a tincset a helyére de… nem tehettem – amit aztán ő játékosan visszafújt a helyére.

- Azt még nem tudom. – jaj de béna válasz, hogy mondhattam ilyet ráadásul mit hihet rólam? - Ez már tényleg szánalmas.

- Áh, szerintem igen – összevontam a szemöldököm, ugyanis azt hittem, hogy feladja, és továbbáll, majd elkönyveli magában, hogy ilyenekkel többször nem kezd. Ehelyett leült mellém a sarokba. A lábait maga alá húzta és rátámasztotta az állát. – Olvastam a regényt és nekem az egyik kedvencem. Ja és mielőtt kérdezed, nem mindenkinél ezzel próbálkozok – akaratlanul is elmosolyodtam, mert tényleg ez a gondolat ötlött föl bennem. - Megnézhetem? – a könyv felé bökött én válasz nélkül átnyújtottam neki a regényt.

A lapokkal finoman bánt, aminek örültem, ugyanis a könyveimre vagyok a leginkább allergiás. Azután kikereste a kedvenc idézetét és önfeledten regélt a könyv olvasása közben átélt érzéseiről.

Sokáig tartott, míg végül megtört nálam a jég és felszabadultabban tudtam vele beszélgetni. Nem csak a regényt tárgyaltuk, ki hanem kitértük más egyéb dolgokra is. Abban is melyikünk mit gondol a témáról.

Miközben mi a könyvről csevegtünk többen kifulladva álltak a bárnál hűsítőért esedezve. Eltöprengtem rajta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy megtalált ez a rokonlelkű srác.

- Igen, egyetértek. Az is tetszik Remarque könyveiben, hogy nagyon finoman bánik a szavakkal, mintha azok értékes ékszerek volnának. Viszont nem egy tájleíró, az biztos és mégis miközben olvastam a romantikus részeket nagyon kifejező volt főleg, mikor azt mondja: Egymáshoz simultunk, mint két szerelmes…– a szemem felragyoghatott, de amint eljutott a tudatomig, hogy mekkora titkot kotyogtam el gyorsan lesütöttem a szememet mielőtt egy gúnyos pillantásba ütköznék. De nem szólt semmit, ami rám nézve sértő lenne. Épp ellenkezőleg olyat mondott, amitől legszívesebben a karjai közé omlottam volna.

- Arra vágysz, hogy valaki átöleljen? – finoman felhúzta a szemöldökét és édesen elmosolyodott.

- Hát a regényben ők bizonyára erre vágytak… - mondtam elhaló hangon, mert ez nekem úgy jött le, mintha ő akarna átölelni… de bizonyára megint én értem félre.

- De én arra vagyok kíváncsi, hogy te azt szeretnéd-e? – az az édes mosoly a szája sarkában, és ahogy rám nézett azokkal az azúrkék szemeivel…
Akaratlanul is közelebb csúsztam hozzá, ami egyet jelentett helyeslő válaszommal. Hogy voltam képes így kitárulkozni? Teljesen kivetkőztem magamból. Majdnem két teljes percig meredtünk egymásra, míg én azt éreztem, hogy idegen érzés söpör át rajtam.
- Mennem kell! – felpattant, megszakítva a szemkontaktust majd eltűnt a bálozók hangyaszerű forgatagában. S én megint egyedül éreztem magam.

Elment.
Azaz sokkal lényegre törőbb az a szó, hogy elrohant. Ez most vagy összefügg azzal, hogy borzasztó társaság vagyok, vagy egyszerűen megunta a várakozást, míg én kitaláltam mit is akarok tenni. Nem olyan fiúnak tűnt, aki csak azért megy oda egy lányhoz, hogy meglegyen az esti numerája, de nem tudok túl sok következtetést levonni az előbbi viselkedéséből csak azt, hogy megunta a beszélgetést, vagy tudjam is én! Haragos voltam, de, hogy tulajdonképpen kire is voltam dühös, arra már nem emlékszem. Leginkább magamra, hogy elszalasztottam a lehetőséget olyasvalakinél, akit egy kicsit is érdekeltem.

Dacolva a haragommal, felkaptam a táskámat és próbáltam utat törni magamnak a bálozók közt, de elég nehéznek bizonyult. Mintha körém csavarodott volna a világ. És még ez az óriási habos ruha, amit anya erőltetett rám, szintén akadályoz a menekülésben! Mikor végre kiszabadultam a sűrűjéből egyenesen a wc-be igyekeztem, hogy kiadhassam magamból a fölösleges vízmennyiséget: könny formájában.

Szétnéztem a helységben, de senki nem volt ott. Lekuporodtam a radiátor mellé és csendesen sírni kezdtem. Kisvártatva nyílt az ajtó, de nem párosult mellé cipőkoppanás. Egy pillanatra megrémültem, de ahogy meghallottam egy kellemes női hangot közvetlenül mellettem a gyomromban feszülő gombóc kiengedett.
Polly volt az. Jaj, ne!

- Miért itatod az egereket hugi? – kérdezte bájosan.
- Miért érdekel? Általában az is nagy szó, ha levegőnek nézel – mosolyodtam el fanyarul, utalva a múltunkra. Csúnyám gyűrögettem a bálozó ruhámat, abban bízva, hogyha elszakítom a puha anyagot, mint rossz óment a bál is eltűnik, az emlékeimmel együtt. Nehéz lenne elfelejteni azt a szempárt. – Nyomás Polly! Menj és mondd el mindenkinek, hogy a balfék Susannah újra pofára esett – mutattam az ajtó felé keserűen.

Elvigyorodott s már-már biztos voltam benne, hogy indulásra bírtam, de helyette leült mellém a hideg kőre és a fejét a vállamra hajtotta. Aranyhajfürtjei finoman omlottak szét a mellkasomon. Úgy éreztem, mintha egy tükörvilágba csöppentem volna, ahol Polly jófej és kedves mellesleg más is érdekli magán kívül.
- Oké – hárítottam. – Majdnem bevettem! – nevettem fel. – Most már jól át is vertél, de akkor remélem a szokásos Áprilisi csínyt ezzel megúsztam. - Ő mintha meg sem hallotta volna, tovább beszélt és a fejét még mindig a vállamon tartotta.
- Lenne egy ajánlatom. Mi lenne, ha előröl, kezdhetnéd az estéd? Ha esetleg nem is ebben a korban kéne élned? Ha megszerezhetnéd, a srác szívét s ő nem rohanna el, lélekszakadva, mert megijedt az érzéseitől? – Nem bírtam felfogni miről beszél, s csakhogy megnyugtassam magam, elmeháborodott mondatait az alkohol számlájára írtam. Felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Szeme élénken és határozottan csillogott. – Gyerünk Suse! – unszolt. – Higgy nekem! Soha nem hazudtam neked csak kicsesztem veled, de egy példát sem tudsz felhozni, amikor nem mondtam volna igazat – győzködött.
- Te részeg vagy! – csattantam fel és elindultam az ajtó irányába, de a szoknyám szegélye beleakadt a radiátor szélébe. A selyem jajgatva hasadt szét. Láttam, hogy szalad le a szál s majdnem elbőgtem magam.
- Nem – pattant fel Polly a földről. – Én segíthetek. – felém nyújtotta puha kezét. Nem tudtam, hogy azért nyújtja-e, hogy bízzak benne, vagy ez már a beleegyezésem jele lenne? Ennél rosszabb már nem lehet! Remegve mozdultam felé. Bilincsként zárult rá keze a kezemre.